Rengeteg változás történt az elmúlt évben velem és körülöttem. Sok negatív történésnek lett végül pozitív vége. Ma voltam reggel az egy éves kontrollon. Várom az eredményeket, ebben az esetben a negatív leletnek örülnék csak igazán. Csöppet sem hiányzik, hogy a nagy gonddal darabokból újra összelegózott életem ismét elszenvedje ugyanazt a csapást. Mert lássuk be ha nem is minden tökéletes, de messze a legjobb az elmúlt évekhez képest.
Stabil munkahelyem van. Sosem akartam multinál dolgozni, egyetlen sejtem sem vágyott rá, végül januárban mégis itt kötöttem ki. Nem mintha nem lett volna jó döntés. A fizetés, a munkakörülmények korrektek, nem a munkába fogok belepusztulni, kivéve a záráskor, mert akkor igen. Az új részlegemen már jófejek, segítőkészek a kollégák, szükségük is van a segítségre, mert ember hiánnyal küzdenek, de ugye a kedvesség az nem csak úgy terem. Miután lehúztam öt hónapot egy idióta olasz mellett, akinek konkrétan könyörögni kellett, hogy mutasson már egy-két új feladatot, mert halálra unom magam, és szívesen segítenék, mert tudom, hogy túl van terhelve, és amúgy is az imitálható munkám is elfogyott. Na ő úgy baszott rám, ahogy azt illik. Mondjuk első naptól nem kedvelt, én se őt. Úgy érzem magam mellette, mint kisdiák koromban, amikor görcsbe rándult a gyomrom, ha felelni hívott ki a tanító néni. Két értelmes mondatot nem tudok kinyögni neki, mellette még magyarul sem, nemhogy olaszul vagy angolul. Lett is jó kis támadási felület is rajtam ezáltal. Mert ugye milyen jó azt mondani, hogy azért nem haladunk, mert nem elég jó a nyelvtudásom. Érdekes módon az új pozíciómban meg bőven jó, pedig magasabb. Végül odáig fajult ez a történet, hogy csak írásban voltam hajlandó vele kommunikálni úgy, hogy egyébként egymás mellett ülünk. Innen üzenem, hogy utólag is köszönöm neki, hogy ekkora tajparaszt volt velem, mert hála a sok levelezésnek, 93%-os felsőfokú gazdasági nyelvvizsgát csináltam, ami a szövegalkotási részt illeti. Ha minden igaz decemberben már diplomás leszek, mert egy sikeres szóbeli nyelvvizsga választ el tőle. Meglátjuk.
Újdonság, hogy simán napirendre térek olyan dolgok felett, amivel párhónapja még simán kilehetett hozni a sodromból, vagy halálra idegesített. Mostanra csak felemelem a szemöldököm és megy tovább az élet. Egy dolgot nem bírok elviselni még mindig, és az a reggel előttem andalgó, alvó, totyogó, gyökkettővel vonuló emberek, akik mintha sehova se tartanának és mintha kifejezetten arra teremtődtek volna, hogy téged lassítsanak, hogy tutira elkés onnan ahova sietsz. Mondjuk munkából. Vagy randiról. Amúgyis el szoktam késni, így meg pláne.
Ami a férfiakat illeti, panaszra nincs okom. Várom az Igazit. Vagy nem. Akadt bőven udvarlóm az elmúlt egy évben, de mindahányszor ugyanazzal a dilemmával kellett megküzdenem. Akarok-e olyan kapcsolatot, amiben nem vagyok szerelmes, és a kedvelés szintjét üti meg maximum az érzelmeim lángja…. hamuja. Úgyhogy mindegyiket kikosaraztam. Volt aki könnyebben felfogta, volt akitől már az agyvérzés kerülgetett, mire megértette, hogy itt aztán se szex se kapcsolat nem lesz. Egyébként igen, voltak akik engem pattintottak le, de van ez így, elkell tudni fogadni. Nem rohanunk olyan szekér után, ami nem vesz fel. Vagy felvett, aztán le is dobott. Mami is megmondta, hogy rendes, komoly srác kell nekem.
Úgyhogy tegnap este meg írtam a srácnak, akivel kb. egy hete együtt vacsoráztam, hogy eszemben sincs vele semmit kezdeni. Van egy remek, de annál mondva csináltabb indokom, ami amúgy teljesen helytálló jelenleg. Abba a társaságba tartozik, akiktől szabadulni szeretnék. Nem azért mert rosszak, inkább mert fura lenne, hogy az egyetemi “exem” és a legjobb haverja mellé, még egy pasi legyen abból a társaságból. Meg, mert rászoktak arra, hogy csak akkor kerülnek elő ha segítség kell valamihez, amihez nem értenek, például, mikor adózni kell.
Más kérdés, hogy amikor valakinél azt érzem, hogy tényleg komolyan gondolja, rögtön menekülhetnékem támad. Ha addig szimpatikus volt, kismillió hibát képes vagyok találni benne, hogy miért nem jó mégse. És minél jobban azt érzem, hogy beleakar mászni az életembe, annál inkább kizárom. Nem csípem a kisajátítást. Az elmúlt egy évben bárki próbálkozott ezzel röviden kiadtam az útját. A férfi hisztit sem viselem jól. Neki is van élete ( jobb esetben), meg nekem is, így nem kifejezetten értem mitől lesz ilyen levakarhatatlanul ragaszkodó. Hagyj döntsem el, hogy van-e kedvem vagy időm találkozni! …
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: